Jente lettem.

Az álmoskönyv szerint semmi jót nem jelent, ha a premier után két nappal két Várnai vezetéknevű ember áll az öltöződ előtt, szemmel láthatóan rád várva.
Udvarias ember lévén betessékelem őket, és felteszem a kérdést Péternek (az egyik Várnainak). Leüljek? (Aki szokta olvasni soraimat itt, ezen a helyen, az tudja, hogy miért éppen ez a megfelelő szó, ami ajkaimra tolul, aki nem, az járjon utána, érdemes.)
Az lesz a legjobb, hangzik a válasz, de akkor már a szék a fenekem alatt van, valahogy érzem, jobb lesz, ha nem állva ér a hír. Nem tévedek.
Szóval Jente és kedden. Vasárnap este van. Inkább már éjszaka, de mire vége az előadásnak (Lenni, vagy nem lenni), mindenképpen az lesz.
Azt hiszem arra egyáltalán nem gondolt egyikük sem, hogy nemet fogok mondani, mert Ildikó (a másik Várnai) adja a példányt, és azzal a lendülettel nyugtat is, hogy menni fog, mindenben segít majd, meg fogom tudni csinálni.
A gyors fejszámolás után arra jutok, hogy ez minden szempontból képtelenség, akkor meg ennél jobb kihívás nem is kell, nosza, ugorjunk neki. A premieren másfél éve természetesen ott voltam, láttam, hogy pestiesen szólva nem kis munka van az egészben, de hogy rám mi vár, az csak akkor tudatosodik bennem, amikor éjjel megnézem az előadás felvételét. Igyekszem a legfontosabb és látható mozgásokat beírni a példányba, de néha nem sikerül szegény Jentét megtalálom a rengeteg szereplő között.
Elsőre rendesen bepánikolok attól, amikor a szövegkiemelővel áthúzott, megtanulandó mondatokat meglátom. Ekkor már két óra van. Kicsit gyötröm még az agyamat, de muszáj aludni, mert kilencre bent kell lenni a színházban.
Hagyomány, hagyomány. Könnyű azoknak, akik több százszor megcsinálták már azt a pár lépést, mozdulatot a darab elején. Évi korrepetál kicsit a mamák táncából, de mikor ránk kerül a sor, fél, vagy mindkét szememmel figyelem a lábát és vadul másolom, amit csinál. Példány a kezemben, mert a szöveg még nincs a fejemben. Eszembe jut a mondás a jó karmesterről, miszerint neki a fejében van a kotta, míg a rossz karmesternek a feje van a kottában. Szeretnék kedden este az előzőek csoportjába tartozni, és mindent iszonyú koncentrációval memorizálok. Nem egyszerű, mert ebben a darabban mindig, mindenkit a nevén szólítanak. Ezzel nem is lenne bajom, ha nekem nem kellene nevén nevezni az embereket. De kell. Nem mindig sikerül. Ha őszinte akarok lenni, inkább úgy helyes, ha azt mondom nagyon rossz magyarsággal, hogy mindig nem sikerül. De  a többiek legalább jókat nevetnek a próbálkozásaimon. Majd csak megjegyzem valahogy. Erősen bizakodom. Nem csak én, körülöttem mindenki. És ez hatalmas erőt ad.
De jön a következő trauma, mégpedig az, hogy mindjárt a darab elején hosszan beszélgetek Golde-val, Tevje feleségével, ami úgy néz ki, hogy én beszélek, Halász Jucika meg hallgat engem. Két oldalon keresztül. Ezt nagyon meg kell tanulni, sok fontos információ hangzik el az én számból. Minden szabad percet kihasználok, és biflázok.
A lendület ott kicsit megtorpan, amikor az álomképhez érkezünk, ami első pillantásra elénekelhetetlen dallamnak, megoldhatatlan belépések sorozatának látszik, ráadásul a színpad alól felemelkedve, egy koporsóból kiszállva, amiben össze kell hajtogatnom magam, mert rövidebb tíz centivel. Nesze neked klausztrofóbia. Nem baj, túlélem, és délután jön Rita, ő majd beleteszi a fejembe a dalt. Abban nagyon jó. Én meg elég muzikális vagyok, meg fogom tanulni. És tényleg. Csinálunk hangfelvételt zongorával, hogy gyakorolhassam, mondjuk éjjel szövegtanulás után, vagy bármikor a rendelkezésemre álló tömérdek időben. Enni is elfelejtek, mert Tünde a súgónk megérkezik az öltözőmbe az esti próba előtt, hogy segítsen tanulni.
-Most van szegény, vagy nincs?
-Van.
-Itt ugye nincs stimmt?
-Nem, az egy mondattal később van csak.
Sose fogom megjegyezni. De csak mondom, mondom, ő meg csak javít és javít.
Aztán megint felveszem a jelmezemet, mert közben észrevétlenül este lett, és folytatjuk a próbát. Az álom dalból írok egy puskát, beteszem a kötényem zsebébe, és az utolsó pillanatig memorizálok. Zenekarral egész másképp hangzik minden, mint Ritával és egy szál zongorával. De be tudok lépni, méghozzá időben, azt a dallamot éneklem, ami a kottában le van írva, ja, hogy a szöveg még nem mindenhol jut eszembe? Majd holnap. Rengeteg időm van. Csak az a sok megjegyezhetetlen név ne volna. Golde, Tevje, Mótel Kamzojl,Cejtel, Sandel, Mordcha, Percsik, Hódel, Chava, Lázár Wolf.
Első napnak vége a színházban, első felvonás letudva. De mi lesz a másodikkal? Irány haza, kettőig tanulás, aztán konkrétan álomba ájulás. Az éjszaka jót tesz a memorizálásnak, reggelre érik a szöveg. Vagy egyszerűen megtalálja helyét a fejemben? Villany le, agyam kikapcsolva. Aludni kell, pihenni kell, mert már jócskán kedd van, és fáradtan nem lehet koncentrálni, márpedig az a legfontosabb, hogy este, mikor a közönség a nézőtéren ül, az tökéletesen menjen. Mert akkor minden rendben lesz.

Drága Zsike! Gyógyulj meg hamar!!!!!!!!!!!!!

És most alvás!

Folyt. köv.

Tusnádfürdő; 2011 július

Az úgy volt, hogy Böjte Csaba atya meglátogatott bennünket az egyik Rómeó és Júlia próbán. Megérkezett a színházba a barna csuhájában, tisztelet, szeretet és meghatottság vette körül. Aztán ahogy mesélt, egyre többet nevettünk, és néha a könnyem is kicsordult. Mesélt a Ferences szerzetesekről, és arról a misszióról, ami Erdélyben az ő nevéhez kötődik. Gyerekeket gyűjt a szárnyai alá, olyanokat, akik nehéz helyzetben élnek. Átmenetileg, időlegesen, vagy addig vannak a házaiban, míg szüleik élete jobbra nem fordul, vagy amíg nagykorúak nem lesznek.  Elhatároztuk, hogy nyáron viszonzásképp meglátogatjuk valamelyik házat, és egy kis ideig a gyerekekkel leszünk.

Július elején aztán felkerekedtünk, és pontban éjfélkor meg is érkeztünk Tusnádfürdőre, 14 óra utazást követően, fáradtan, de feldobódva.

A csomagokat Szabolcs és Éva, a bennünket váró két nevelő sürgetésére hamar berámoltuk a házba, mert egy medve(bocs) nem messzire tőlünk sétálgatott. Kicsit összeszorult a gyomrom a látványától. Egész máshogy nézett ki, mint a plüssmacik, vagy a kedves Micimackó. Határozottan félelmetes volt.
Terített asztallal, vacsorával és nagy szeretettel vártak bennünket. Olyan hideg éjszaka volt, hogy az összes létező ruhánkat magunkra véve, nyakig begombolkozva, vacogva bújtunk ágyba.
Másnap reggel 9-kor leültem az egyik család asztalához, ahol nyolc kicsi lány, és egy aprócska fiú, a mindössze másfél éves Krisztián reggelizett éppen két önkéntes segítő társaságában. Kinga, Krisztián testvére, nem nézett rám, a hajába temetkezett, és enni sem nagyon akart. A nagyobbak méregettek. Idegen voltam közöttük.
Délelőtt körjátékokat játszottunk az ismerkedés okán, a ház hátsó felében található játszótér mellett. Olyanok voltak, mint bármelyik gyerek. Lelkesek, teli ötlettel.  A legparányibbak, a három év körüliek is élvezettel vettek részt mindenben, aztán irány a hinta, ahol persze mindenkit lökni kellett.

A délelőtti közös játék után sokuk nevét sikerült megjegyeznem. Ebédkor már beszélgettünk, és mikor az evést befejezve az imát is elmondtuk, két kicsi lány Szidike és Magdika két oldalról megfogta a kezem és el sem engedte, míg a lakrészükbe nem értünk.
Képzeljen el mindenki egy lakást, nappalival, gyerekszobával, szülői hálóval, fürdőszobával. Képek a falon, fotók, könyvek a polcokon, játékok a színesre festett emeletes gyerekágyakon, ruhák a szekrényekben, szőnyeg a parkettán. Az egyik lakrészben hatalmas akvárium is áll, a galéria alatt. Konyha nincs, mert a nagy ebédlőben, közösen, de minden család a saját asztalánál étkezik napjában háromszor.

Ebéd után, mikor a kicsik természetesen csendespihenőztek, csatárláncban állva adogattuk egymásnak a dobozokat, amik egy teherautóból kerültek elő. Adomány érkezett, étel, ruha, játék és egy mosógép is. Mindennek lesz helye. Vagy itt, a házban, vagy a környékbeli családoknál.

Régóta tudom- még az óvónőképzőben tettem szert e bizonyosságra-, hogy a legjobban úgy lehet a gyerekek figyelmét felkelteni, ha én magam foglalatoskodom valami olyan dologgal, amibe be tudnak kapcsolódni, új, érdekes számukra és látható eredménye is van a kreativitásuknak. Ezért még itthon felszerelkeztem anyagokkal, fonalakkal, tűvel, cérnával, több zacskónyi lencsével. Lányaim is összecsomagolták a vastag színes ceruzáikat és méhviasz krétáikat. Délután, mikor a kicsik felébredtek, az ebédlő egyik asztalánál ültünk a teljes kelléktárral, ami rengeteg papírral is bővült. Azt könnyű kitalálni, hogy a kréta, ceruza, papír kombinációnak rengeteg rajz lett az eredménye, de hogy mire való a többi? Nos. Az anyagot kiszabva, összevarrva és lencsével megtöltve takaros, a kicsi kézbe simuló babzsákot (jelen esetben inkább lencsezsákot) lehet varrni. Jó párat készítettek kisebbek, nagyobbak. Volt, akinek persze segíteni kellett, hiszen a tűvel bánni nem egyszerű, viszont remekül fejleszti a kicsi kezek finom motorikus mozgását. Nagy élvezettel öltögetett apraja-nagyja, és rettentő büszke volt mindenki, aki végül a kezében tarthatta, és természetesen magával is vihette a kész zsákját.

Én közben elkezdtem egy másik, bonyolultabb, nehezebb és nagyobb kitartást igénylő dolgot, a labdavarrást. Gyermekeim Waldorf óvodájának hozadéka, hogy több tucatot megvarrtam. Gyönyörű és teljesen egyedi darabok, bárkinek csak ajánlani tudom, aki nem tud mit kezdeni a kezével, idejével. Kreatív hajlamait maximálisan kiélheti. Szinte semmi sem kell hozzá, mindössze dió, apró kavics, újságpapír, maradék fonal és hímzőfonalak, minél több színben.
A diót meg kell enni, mindjárt jól kezdődik, de a héját vigyázva kell feltörni, úgy, hogy újra összeilleszthető legyen. Egy kis kavicsot kell a dióhéjba tenni, majd újságpapírral körbevenni, míg gombócnyi labda nem lesz belőle. Ezután szorosan körbe kell tekerni fonallal. És kezdődhet a kreatív rész. Elő a hímzőfonalat és láncöltéssel addig varrni labdát, míg minden milliméteren el nem tűnik az alatta lévő fonal. Színben, mintában nincs határ.

Ezen a délutánon nem csak én, hanem több gyermek is nekilátott a labdakészítésnek.

Folyt. köv.

“Amikor legelőször szembesültem azzal a ténnyel, hogy Máriával egy öltözőben fogok öltözni, nagyon megijedtem. Van közöttünk pár év korkülönbség, miről fogunk beszélgetni? Hogyan tudunk egymással kommunikálni? Aztán pillanatok alatt kiderült, semmi gond, egy nyelvet beszélünk. Ez nagy boldogsággal tölt el. Tisztelem és szeretem. Nagyra becsülöm tartását, emberségét, fiatalos hitét, optimizmusát, és azt, ahogy ebben a világban létezik. Egy olyan asszony, aki nagyon más világban nőtt fel és lett színésznő.

…5 éves voltam és a nagymama elvitt az Operába. Jaj, édes jó Istenem! Középen ültünk, igazi csoda volt, és egyszerre csak világos lett, és a nagymama azt mondta, hogy gyere, menjünk ki. Én mondtam, hogy nem megyek. Azt hittem, hogy el akar menni a nagymama. De csak szünet volt, és a nagymama azt akarta, hogy menjünk a toalettre, nehogy előadás közben legyen valami baj. És akkor én mondtam a nagymamának, hogy én nem megyek, és ő mondta, hogy Marika, gyerünk, és  mondtam, hogy nem megyek, és akkor a nagymama már nagyon akarta, hogy menjünk, és akkor egyszerre csak mégis nem mertem nem menni. És ahogy kezdtem felállni, összetettem a kezem, és azt mondtam, hogy „Istenkén add, hogy még ne legyen vége!” És még most is ez a csoda van. Istenkém még mindig nincsen vége. Mert a színház nekem még mindig SZÍNHÁZ…”

Drága Mária!

Nyugodjon  békében!

Zengjenek Thália kürtjei! Harsogjanak a trombiták! Zsike születésnapja van! Ezt kiáltom világgá, ahogy végigmegyek a Szent István körúton!

Ragyog a Nap, szikrázik a novemberi kék ég, és a Vígszínház szépséges palotája megemeli kupola-kalapját, hódolva Kútvölgyi Erzsébet művésznő előtt. Felfordult a világ, de a jobbik felére fordult! A villamosok, az autóbuszok sárga és kék csíkokat húzva, Zsikét köszöntve, tiszteletköröket írnak le a Lipótváros fölött, miközben a Szigeten kocogó férfiak tótágast állnak, fejükkel taposva a futópástot. A Jászai Mari tér bódéi mint virág-szőnyeg-bombázók, őszirózsa-szőnyeggel szórják meg a körút-Ditrói utca-Vígszínház utca-Pannónia utca négyszögét. A gyerekek önfeledten gázolnak e színpompában, és szívükig ér az öröm. A Duna Délről megindult vissza, Észak felé: az evezősök,  a sétahajók matrózai és utasai,  az uszályok munkásai együtt ünnepelnek a Margit híd pesti hídfőjénél, és ki a McDonald’s-ból, ki az Európából, ki a Szerájból hozat magának valami inni vagy harapnivalót. A hídépítők, a darukezelők, a légkalapácsolók, a sínhegesztők, a betonozók, az aszfaltozók, a szegecselők, a kovácsok és lakatosok, a villanyszerelők, a sofőrök, a teherhordók, a lapátolók, az ütvefúrók, a nappali és éjjeli őrök eleséget szórnak a  Dunában visszafelé úszó halaknak, a visszafelé repülő  sirályoknak és a vízből kortyoló égi madaraknak, hogy ők is örüljenek e szép napnak, majd a Falk Miksa utcai borozóból való, jóféle tokajival koccintanak Kútvölgyi Erszébet egészségére.

És ünnepel az egész Vígszínház: a közönség és a kollégák egyaránt. Mert Zsike mindenkié! Ma, vasárnap, a születésnapját is a közönségével együtt tölti - délután és este is játszik a Pesti Színházban. Szerepei mint mágikus hívószavak, emlékezetünkben az idő sormetszeteit adják. Júlia, Aldonza, Johanna, Veronika, Szonja, Julika, Dögvész Fánika, Mása, Várja, Fantine, Edith Piaf, Peacockné, Iokaste, Irma, Bagira, Ariel, Maria Callas, Germaine Lauzon, Jente és Leviva - mind-mind egy nagy művész életművét idézik.

A Vígszínház színpadán volt már testvérem, szerelmem, feleségem, segítő angyalom, édes dadám, csodálatos alkotótársam egy-egy színpadi rendezésemben. Áradhat az idő végtelen folyama, zúghatnak a múlékony divat pillanat-hullámai, Ő ott él a színpadon rendíthetetlen nagyságában, sugárzó emberi szépségében.

Őrzök egy pillanatot Zsikéről a Picasso kalandjaiból. Áll a színpadon, fekete csipkeruhában. Mintha egy spanyol festményről lépett volna le közénk, olyan gyönyörű, fiatal és fenséges. Lehajol és felemel a földről egy szikladarabot. Látjuk, hogy nehéz a kő. Ő ránk néz, izzó, életteli tekintettel. Majd tengelye körül háromszázhatvan fokos kört ír le. De eközben összetöpörödik, s mire újra ránk néz, kihűlt, megvakult szemmel, olyan öreg lesz, mint az a kő a kezében. E pillanatban benne sűrűsödik egy egész élet, a születéstől a halálig! Ez a legmagasabbrendű művészet.

Isten éltesse Kútvölgyi Zsikét, és tartsa meg Őt nekünk és családjának egészségben, életszeretetben, alkotókedvben!

2010. október 21-én, 16 óra 30 perckor, a XIII. kerület Budai Nagy Antal utcai 5-ös számú ház falán emléktáblát helyez el a Vígszínház társulata és Budapest XIII. kerületi Önkormányzata, Kapás Dezső rendező, színészpedagógus, író és felesége Káplár Éva festőművész emlékére.

Kapás Dezső tanárom volt a színművészeti főiskolán 1971 és 1975 között, Horvai István tanár úr társaként. Akkor már ő - hét évada - sikeres rendezője volt a Vígszínháznak, a Várkonyi-Horvai-Kapás-Marton rendezői négyesfogat tagjaként.  Első budapesti színházi élményem is éppen az ő rendezése volt. 1969 júniusában termelési gyakorlaton voltam a fővárosban, az Illatos úti építőgépgyárban. Angyalföldön, egy munkásszállón laktam, a Béke út és Frangepán utca sarkán. Egy céltalan vasárnap délelőtti séta a Vígszínház elé vezetett, és ott izgatottan olvashattam a plakáton, hogy aznap délután Krúdy Gyula A vörös postakocsi című előadása látható, Kapás Dezső rendezésében. Én még akkor nem lőttem a színházhoz semmit, de a nézőtéren ülve elvarázsolódtam. Darvas Iván, Halász Judit, Tahi Tóth László, Bulla Elma, Tábori Nóra, Pethes Sándor és Bilicsi Tivadar játéka lenyűgözött. A darab 1968-as színre kerülése revelációnak számított. Radnóti Zsuzsától, a mű dramaturgjától tudom, hogy a meglepetés erejével hatott Krúdy drámai atmoszférája, a ráción túli belső világok színháza, amelynek megragadásáért és ábrázolásáért Csehov óta folyik a harc a modern drámairodalomban.

A színművészeti főiskolán legendás tanárpárost alkottak Horvai Istvánnal, a Vígszínház korszakos rendezőjével. Színészpedagógusi tevékenységüknek köszönhetően generációk rangos névsora idézhető ide: Gálffi László, Takács Kati, Egri Kati, Pap Vera, Gáspár Sándor, Bán János, Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Méhes László, Rátóti Zoltán, Szarvas József, Alföldi Róbert, Kamarás Iván, Fekete Ernő, Schell Judit… Iskolateremtő pedagógusok voltak. Szerencsésnek érezhette magát az a növendék, aki a négy évenként induló osztályukba felvételt nyert.

Kapás Dezső 53 évet élt. 1993-ban,  rendezői alkotóereje teljében ragadta el a halál. Költői realista látásmódja izgalmasan párosult groteszk életszemléletével. A már említett Krúdy művön kívül emlékezetes rendezései voltak többek között: Dosztojevszkij A Karamazov testvérek és Bűn és bűnhődés, Kesey Kakukkfészek, Heller A 22-es csapdája, Schaffer Equus és Amadeus, Mrozek Tangó, Malamud A segéd és Rugby A domb című műve. Imádta színészeit. Idős kollégák új fényben ragyogtak rendezéseiben:  Major Tamás, Bulla Elma, Páger Antal, Gobbi Hilda, Bilicsi Tivadar, Kozák László színészi remeklései élnek bennünk a Kedves Bópeer, a  Nagyvizit, a Hárman a padon és a Tangó előadásaiból. Volt Tábori Nóra, Lukács Sándor, Gálffi László, Pap Vera korszaka. Imádta a fiatal tehetségeket: Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Rudolf Péter, Alföldi Róbert, Szarvas József mindnyájan favoritjai voltak.

Írói munkássága is kettétört gyógyíthatatlan betegsége miatt. Az Anyám halálai és a Papírkosár fontos dokumentumai egy szuverén művész szellemi szabadságának. Hátramaradt írásai könyörtelen tanúvallomások a letagadott történelemről: az árvaságról, a proletár létről, az apátlanságról, a meghamisított, ellopott életekről. Írásait olvasva azt érezzük, hogy “romok oromfalai között kódorgunk, térdig a hajdanvolt eszmék és világképek törmelékében”.

Az, hogy örömteli, gazdag művészi pályát futhatott be, abban fontos szerepe volt - tehetségén, műveltségén és alkotótársain kívül - feleségének,  Káplár Éva festőművésznek is. Hűséges társaként őrizte férje alkotókedvét, egészségét, életszeretetét. Annyit nevetni, egymást ugratni kevés emberpárt láttam, mint őket. Évával, május 1-jén még együtt ünnepeltük a Vígszínház születésnapját, és örvendeztünk, hogy október 21-én Dezsőnek emléktáblája lesz. A sors viszont úgy rendelkezett, hogy nevük együtt legyen megörökítve a Budai Nagy Antal utcai házuk falán. Éva nyáron váratlanul Dezsőhöz költözött. Összetartoznak most már mindörökre.

Köszönet a Vígszínháznak és Budapest XIII. kerületi Önkormányzatának, hogy méltó módon emléket állít színházművészetünk kiemelkedő alakjának, Kapás Dezső rendezőnek, és alkotó élete legfontosabb társának, feleségének, Káplár Éva festőművésznek.

Részletek a “Víg-szín-házon-belül” című készülő könyvemből.

“2010. szeptember 24-én itt hagyott minket. Nem ül többé órákkal kezdés előtt már jelmezben a társalgóban, mindig ugyanazon a helyen, cukorkával a sapkájában. Nem int magához, hogy válasszak belőle. Nem mondja többé pajzánul: „Nem lenyelni, szopni!” Nem ölelgetjük meg egymást. Nem sztorizgat, és soha többé nem szólít fel, hogy tegezzem. Szerettem. Hiányozni fog. Nagyon. Még beszélgethettem vele egy jó nagyot egy előadás előtt. Nehéz elhinni, hogy többé nincs Ő, aki kicsattanó volt. A szó minden értelmében. Még majdnem kilencven évesen is.

K: Hogy kerül egy szarvasi, frontot megjárt parasztgyerek az Akadémiára?
V: Bementem szeptember elsején, ott ült öt ember. A nem tudom kik. Bementem.
- Neve?
- Farkas Antal.
- Foglalkozása?
- Napszámos.
-Tessék, mit szeretne elmondani?
-Francois Villon: Rablóballada a Vörös Coquillardról. Elmondtam.
-Köszönjük szépen, menjen ki!
Készülődtem elmenni, na, gondoltam nem vettek fel. Nyitom az ajtót…
-Állj! Hogy hívják magát?
-  Farkas Antal.
-  Jöjjön vissza! Töltse ki ezt a lapot és írja alá! Húszan voltunk és engem vettek fel egyedül.
K: Mikor és milyen előadást látott először színházban?
V: 1948-ban,  az első amit láttam Bajor Gizivel, Ladányi Ferenccel A kertész kutyája. Akkor már Akadémista voltam és bejártunk a Nemzeti Színházba.
K: Előtte nem volt színházban?
V: De. Szarvason. Ott olyan dali társulat volt. ‘46 őszéig rendőrtiszt voltam. Én voltam Szarvason a bűnügyi osztálynak a vezetője. Nekem, mint ügyeletes rendőrtisztnek, a színházba is el kellett mennem. Én akkor láttam először színházat.
K: Azt tetszett gondolni, mikor feljött felvételizni, hogy egy életem egy halálom, én a színészetből akarok élni?
V: Lószart! Fölmentem csak úgy lezserül, hogy hátha fölvesznek. Volt nekem szakmám! De rögtön fölvettek.

És abban a kivételes élményben lehetett részem, hogy Tóni bácsi öltözője hirtelen átalakult színházzá. Ott ültem vele szemben, és akkor, ott elmondta nekem a Villon balladát. Utána alig tudtam megszólalni. Erre hatalmasat nevetett, úgy, ahogy csak ő tud, azzal a mindent betöltő zengő, huncut, életteli „farkastónis” nevetésével.

V: Na, fölvennél?

K: Elégedett volt mindig azokkal a szerepekkel, amiket játszott?
V: Igen. Túltettem magam rajta. Elmondom neked, egy isteni sztori.
Mindig kitették a következő darabnak a szereplőit, meg hogy ki rendezi. Kitették, és akkor jött mindenki nézni. És őrjöngött egyik-másik, hogy nem ő játssza ezt, vagy azt a szerepet. Én meg jöttem kifelé, nézem, Farkas Antal ki van e írva. Nincs? Mentem filmezni. Ha elkezdek ott őrjöngeni, egy-két évvel korábban fogok meghalni.

Mi akkor találkoztunk először, amikor gyakorlatos éveimet töltöttem Főiskolásként itt a Vígszínházban. Párbeszédünk azóta legendává lett. A függöny mögött állva, életem első, elég jelentős szerepét játszva a tapsra vártam, amikor egy jókora hátba vágást kaptam, a következő szavak kíséretében.
-Hú, de helyes ki pi…a vagy! Hogy hívnak? -Mikor magamhoz tértem, bemutatkoztam.
-Hullan Zsuzsa
-Nem jó név az, hogy Hullám Zsuzsa.
-Nem Hullám Zsuzsa, hanem Hullan Zsuzsa- mondtam.
-Akkor se jó név az, hogy Hullám Zsuzsa!
Ennyiben maradtunk. Azóta is így hív. Hangosan, harsányan kiabálja, ahogy meglát. Olyan mintha egy vulkán törne ki, amikor találkozunk. A jó kedélye, a szabadszájúsága, a nevetése árad és mindent betölt.

K: Minek köszönhető ez a semmihez sem hasonlítható derű?
V: Szarjunk rá az egészre.
K: Van olyan, ami föl tudja idegesíteni?
V: Senki és semmi. Néha a bájos nejem azt mondja hogy ne töltött káposztát  főzzél, hanem pörköltet. Én meg azt szeretnék. Az anyját ennek a csajnak. Hát akkor azt főztem.
K: Tóni bácsi, ha lett volna fia…
V: Azt csinál amit akar.
K: Mit tanított volna meg neki?
V: Semmit!
K: Hogyhogy semmit?
V: Amit nekem tanítottak: semmit.
K: Semmit nem tanítottak?
V: Nem.
K: Mindent magától csinált?
V: Miért mit kellet volna tanítani?
K: Azt, hogy mindenen túl kell lenni, hogy mindenből lehet viccet csinálni.
V: Magamtól rájöttem: eszes vagyok.
K: És nagyon huncut.
V: Megfelelő volt a duma?”

Ma délután elkísérjük utolsó útjára. Isten veled Tóni Bácsi! Nagyon fogsz hiányozni.

Idén mind a ketten megnyugodhattunk. Miután Lajos András - kitűnő kollégám, és évek óta nagyszerű partnerem - elhagyta intézményünket, hogy más vizekre evezzen a Szputnyik Hajózási Társasággal, megörököltem Meglökőt, a néma hóhért. A felkészüléshez kapott anyagok között volt az 1988-as TV-felvétel is, ami rám kisebb sokként hatott.

Folyton visszanéztem bizonyos részeket, nem csak Rácz Géza játékát figyeltem - ami egyébként gyönyörű, és nekem a fő irányvonalat jelentette a szerepátvételnél - hanem az összes színészét. Magát a darabot én először akkor láttam, mikor a színházhoz kerültem, úgy hat éve. Ez a DVD pedig egy 22 évvel ezelőtti előadásról szól, egy 22 évvel ezelőtti világból. Minden naivitásával, szabadságával, toleranciájával!

Mi történt azóta?

Kaszás Attila kapcsán nem tudok már mit írni, hiszen annyian annyi mindent elmondtak, leírtak már róla. Ha felvételen látom, mindig az az önző gondolat jut eszembe: Miért vették el tőlünk? Tábori Nóra kapcsán sincs mit mondani, alakításai magukért beszéltek, és őt is akkoriban vesztettük el, mikor a színházhoz kerültem. Sipos Andrásról már csak történeteket hallottam. Az eredeti szereplők egy része azóta már igazgató vagy főrendező lett: Méhes László, Rudolf Péter, Seress Zoltán, Balázs Péter.

Pápai Erika a mai napig játssza Kölyköt, nagy szerencsémre. Rengeteget segített a próbákon! Igó Éva Süniből Mamókává avanzsálódott, ő is rengeteget segít a színpadon.

És itt van két tapasztalt kolléga: Hegedűs D. Géza és Vallai Péter. Meg fognak ölni azért amit leírok, de akkor is: imádtam őket újra fiatalnak látni! Pláne, hogy Vallai Péter ismét Detektív az előadásban, volt összehasonlítási alapom. Nem változott. “Szintén zenész.”  (Nem lehet megúszni az ilyesmit idézet nélkül)

Egy 22 évvel ezelőtti gondolkodás (ez a kulcsszó) van palackba zárva ezen a felvételen.

Ezek után nem tűnik kis feladatnak átvenni Meglökő szerepét. Tegnap nagyon élveztem az előadást, és úgy érzem, hogy jó úton haladok ahhoz, hogy ezt az üzenetet én is képviselni tudjam a darabban. De az útnak még nincs vége!

Szerencsére sokszor játsszuk a darabot, úgyhogy van még lehetőségem megkeresni a megfelelő utat. Ezen leszek! Megígérem!

Mióta olyan órák mutatják az időt, ahol számok jelennek meg, és nem a mutató mozog körbe, sokszor pillantok a kijelzőre éppen akkor, amikor a számok meglepő harmóniát mutatnak. Mondjuk 12 óra 12 perckor, vagy éppen 22 óra 22-kor. Ilyenkor mindig jó érzés tölt el.

Vasárnap este, 2010. 10. hó 10-én 10 óra 10 perckor a Vígszínház társalgójában voltam, egy pohár pezsgővel a kezemben. A Kalocsa című előadásunk premierje után.

Tavaly találkoztunk először ezzel a művel. Ősszel, a Magyar Dráma Napján olvastuk fel a Pesti Színházban Erdős Virág színdarabját.
Kicsit több is volt, mint felolvasás, igyekeztünk élvezetessé, mozgalmassá tenni.

Aztán olyan jó visszhangja lett annak a délutánnak, hogy az idén igazi előadás készült a drámából.

Hazaérkeztem a nagy nyári zarándoklatomból (El Camino), és éppen annyi időm volt, hogy visszaszokjak abba a világba, amit két hónapra magam mögött hagytam.
Augusztus utolsó napjaiban aztán neki is láttunk, hogy a tavaly megismert, de némiképpen átdolgozott, fazonírozott anyagból előadás szülessen.
Egy kortárs költőnő színdarabja, 6 színész, egy fiatal, pályakezdő rendezőnő, egy dramaturg és a segítők.
Pár nappal ezelőtt az egyik főpróba napján készült egy fotó rólunk, akik létrehoztuk ezt az előadást. Nagyszerű kép.

Jó munka volt. Jó lesz játszani.

Beütöttem a Google keresőbe a címadó szót, és 179 ezer találatot dobott ki. Nem véletlenül. Felsőzsolca, kora nyári, árvízi tragédiája, segítségre sarkallt Magyarországon nagyon sok együttérző embert és közösséget. Az északról levágtató, játékos Bódva patak, és társa, a sok kanyarú, karcsú Sajó, a májusi esőktől megduzzadva, kiléptek medreikből, és áradó vizeikkel lerombolták Felsőzsolca jelentős részét. Életek, családok munkája — közösségi épületek, utak, családi házak és berendezéseik, kutak, a mindennapi élelem, házi állatok, termőre forduló növények és gyümölcsfák — váltak romhalmazzá, vesztek oda, és pusztultak el. A kíméletlen időjárási viszonyoknak, és sajnos a rövidlátó, haszonelvű, nem éppen ember- és természet központú gondolkodásnak köszönhetően.

Ha segítségről van szó, emberi szolidaritásról, senki sem mérlegel, hanem lehetőségei és helyzete szerint támogatja az arra rászorulókat.

Így tett a Vígszínház is — még nyáron meghirdette jótékony célú koncertjét, Halász Judit és zenésztársai közreműködésével. Épp egy hete, gyerekzsivajtól volt hangos a Vígszínház. Szülők és nagyszülők hozták el gyerekeiket és unokáikat a jótékony célú koncertre, szeptember 19-én, délelőtt 11 órára. Azért vettek jegyet, mert tudták, hogy a koncert bevétele, a felsőzsolcaiak támogatására fordítódik. Zsúfolt ház volt. A földszinttől a kakasölőig megtelt a nézőtér. A Felsőzsolcáról és Józsefvárosból érkezett, hátrányos helyzetű gyerekeket — mintegy 50 kíváncsi kicsilányt és fiúcskát — a színpadra ültettük föl, Halász Judit és a zenekar közvetlen közelébe. A nézőtéren foglaltak helyet a kísérőtanárok, és Felsőzsolca polgármestere is.

Leírhatatlan az a hangulat, örömmámor, szenvedélyes közös éneklés, amely két órán keresztül betöltötte a Vígszínházat. Ülve, a vendég gyerekek között értettem meg, hogy micsoda fontos küldetést tölt be Halász Judit az előadói művészetével is. Ő tanít. Csodálatos költeményeket énekelve — a gyerekekkel közösen!!!, hiszen minden sorát vele együtt zengi a sok angyaltorok — észrevétlenül az emberi létezés alapértékeit plántálja bele hallgatósága szívébe, lelkébe és gondolataiba. A szépségen, az érzékiségen és játékosságon keresztül adja át azt, hogy mi az hogy család: anya, apa, nagyszülők; mi az a testvéri szolidaritás, szeretet; mit jelent gondoskodni, felelősséget vállalni egy másik élőlényért, a kedvenc háziállatomért; mit jelent igazat mondani és hazudni; mi az hogy barátság, bizalom és eggyüvétartozás.  Halász Judit ért a gyerekek nyelvén, mert szívéből nem kopott ki a játékos, huncut gyermeki én. És ért a költészet nyelvén, a zene nyelvén, és a művészet nyelvén. Jó a közelében lenni, egy kicsit mi is jobbak leszünk általa.

A művészileg sikeres koncert, anyagilag is sikeres volt. Egy kis ünnepség keretén belül, Halász Judit, a felsőzsolcaiaknak minden elképzelhető jót, és sok-sok erőt kívánva, a Vígszínház nevében átadta a jótékonysági koncert teljes bevételét, Felsőzsolca polgármesterének.

A reptérről 2 órás buszúttal jutottunk el a szállodánkhoz

Egy hosszadalmas repülőút végén (10+2 óra repülés, meg 6 óra tranzit Isztambulban) megérkezett “kis” csapatunk Szöulba, ahol aztán bele is csaptunk a lecsóba… (nem tudom itt melyik kajába szokták… talán a kimcsibe?) Az első két napot megfeszítve dolgoztuk végig a szöuli Nemzeti Színházban, hogy a darab megfelelő állapotba kerüljön az első előadásra. Megérte, mert mind a három előadás jól sikerült, és a nézők is nagy örömmel fogadták!

Utazóládáink jól tűrték a hajóutat

Mivel a színpad itt piszok nagy, és a (azt hiszem úgy kb. 3000 embert befogadni képes) nézőtér se kicsi, a játékot is plasztikusabbá kellett tenni, több mozgás, plasztikusabb játék, stb. Ez az a fajta színháztér, ahol az épp játszó színésznek a megszólalás előtt jeleznie kell, hogy: -Hahó! Most én fogok beszélni!

Olyasmi, mint a szegedi szabadtérin… Erről jut eszembe, hogy köszönjük a Szegedi Szabadtéri Színháznak a forgószínpadot, amit kölcsönadtak nekünk. Ugyanis itt a cirka 20 méter átmérőjű forgó színpad a nálunk megszokottnál hátrébb helyezkedik el, mivel maximum a díszletek átépítésekor alkalmazzák. Így szükségünk volt egy mobil forgóra. Még egyszer köszönjük!

Az ottani Nemzeti színház piszok nagy épület, három játszóhellyel, ebből egy a londoni Globe pontos mása állítólag, és erre piszok büszkék is. Az egész városra jellemző ez a nagyságra való törekvés, és hogy a másolás, ha nagyon jó, akkor egyenértékű azzal, mintha újat alkottál volna.

Szöuli bevásárlóközpont

Az épületek jó része már az USA és Európa építészeti irányait követi. Mindenütt épül valami új épület, lehetőleg toronyház. A közösségi élet sokkal hangsúlyosabb, és ez nem is meglepő, hiszen maximum30-40-50 négyzetméteres lakások vannak itt, tehát szúk a tér a magánéletre. De rengeteg mozi (kitűnő filmgyártással), bevásárlóközpont, sportpálya, közpark, étterem, klub, stb. biztosítja a lehetőséget a közös kikapcsolódásra. A Szöuliak nagy része alig tud angolul, de nagyon segítőkészek, kivéve ha kényelmetlenül érzik magukat a társaságodban, olyankor néha szinte menekülnek. Ugyanis nem olyan nagy hívei a testi kontaktusnak, mint mi. A pucér testfelület is erősen zavarba hozza az átlag koreait. Amikor az öltözőből meztelen felsőtesttel kiléptem a folyosóra, hogy kérdezzek valamit az öltöztetőktől, a helyi tolmács-segítő kislányok egyike ijedtében egy métert ugrott hátra.

Neon neon hátán…

A koreai ételekről mindenkinek eltérő a véleménye. Volt amit szerettem, de vannak illatok, amiket soha többé nem akarok érezni…Az USA hatása érződik az utcai ételárusító strandoknál, de sok itt a helyi jellegű harapnivaló is. Én ezeket élveztem a legjobban. Megemlítendő a pálcára felszúrt virsli, ami köré szalmakrumplit sütnek! Nagyon jól esett az európai gyomornak. A tradicionálisabb ételeket két speciális alkalommal kóstolhattuk meg. Egy este a Szöuli Nemzeti Színház igazgatója meghívott minket egy ottani fejedelmi lakomára. Elmagyarázták, hogy melyik étel mi, és hogyan kell azt elfogyasztani. Egy részük nagyon finom volt, de a búzateát nagyon szeretném örökre elfelejteni… A második előadás után este egy fogadás volt a tiszteletünkre, ahol az igazgató úr mellett köszönőt mondott a helyi magyar nagykövet, és Eszenyi Enikő is. A kihelyezett svédasztalon újabb helyi ételkülönlegességekkel ismerkedhettünk, de az italos pulton magyar bor is volt, ami nekem nagyon jól esett. Nagyszerűen éreztük magunkat itt is.

Utcakép - némi régivel és újjal

A helyi italokról: a pálinkáik gyengébbek, de épp ezért váratlanabbul kólintják fejbe a gyanútlan magyart. A sörük elég jó, és szerettük az 1600 ml-es kiszerelést. A koreai bort nem kóstoltam, talán mert féltem, talány mert rizsből volt, nem tudom.  Ásványvizük, üdítőik néha nagyon finomak, néha… tűrhetőek. De pár nap után már tudja az ember, hogy mit vehet meg, és mit nem. Édességeik jó része szintén amerikai, vagy európai termékeket másol, bár vannak saját édességeik is. Ezek jó része rizsen alapszik, én ezért a lehető legritkábban találtam bennük élvezetet. De volt akinek bejött.

Gyeongbokgung - a királyi palota bejáratánál

Az első előadás után már sok szabadidőnk volt napközben is a mászkálásra, esetleg vásárolgatásra. Én mindenáron ki akartam próbálni a metrót, le is mentem, és ámulatból ámulatba estem. Nagyszerűen alkalmazzák az új technológiákat a jegykezeléstől az információnyújtáson át  (indulás, érkezés időpontja, térképek, reklámok, stb.) a járművekig. Mikor az egyik vonalon felszálltam egy 2008-ban legyártott szerelvényre kezdtem azt érezni, hogy az már elavult kicsit.

A technológia-imádat egyébként is jellemző itt. Köztudott, hogy mobilhálózatuk alapjai eltérnek a miénktől. Csak a 3G telefonokat tudtuk kint használni. Emellett nagyon szeretik a feltűnő színeket, fényeket, a látványos dolgokat. Az épületek éjszaka fényben úsznak, de a motorok is. Még nem láttam soha ledekkel felszerelt Harley-Davidson motort. Itt ez is megvalósult. Olyan nagyon szeretik halmozni a díszítést, hogy az lazán átcsap giccsbe. De az összképen nem tud ez se rontani.

Dongdaemun - erre rengeteg áruház van

Az utca embere mindig jól van öltözve, megfelelő a frizurája, nincs a tinédzsereknek egy pattanása sem, mert a megjelenésre nagyon kell adni. De megnyugtató a tudat, hogy náluk is vannak hontalanok, éjszaka ott is összefuthatsz borzasztóan lerészegedett emberekkel, legtöbbjük öltönyben itta le magát. Ritka az utcai szemetes. Erre én azt a megfejtést kaptam, hogy ennek a terrorizmus az oka. Ugyanis Dél-Korea nagy barátja az USA-nak, és itt is bármikor beletehetnek egy pokolgépet a kukába, tehát inkább nincs kuka. Nem tudom, ebből mi igaz, de más magyarázatot még nem kaptam erre. Így az utcán hever a szemét, többnyire műanyagzsákokban gyűjtve.

Épületek a Namdaemun piac környékén

Próbálhatnám még részletezni, de a lényeg akkor is abban rejlik, hogy ez a kultúra nagyon eltér a miénktől, van ami minket lepett meg, és gyakran leptük meg mi is a helyi lakosságot nálunk megszokott dolgokkal. De a legfontosabb, hogy tényleg mindenki nagyon kedves volt velünk, nagyon segítőkészek és udvariasak voltak, és a város nagyon is élhető hely volt.

Mindannyian nagyon örülünk hogy ott lehettünk.

Köszönjük a lehetőséget mindenkinek, aki ezt lehetővé tette, mind Magyar, mind Dél-Koreai részről!

Itaewon-ban az utcán sétálva találtam ilyen lapokat, megtaláltam hazánkét is: