vígblog

Az utóbbi napokban beköszöntött a tél. Barátságtalanul zúg a szél, reménytelenül zuhog az eső, napot nem láttunk napok óta.  Évtizedes rekord hidegek dőltek meg, pedig a hőmérő még éjjel sem ment húsz fok alá.  Mégis rossz idő ez, ami ellen a trópusokon se huzatmentes lakással, se ruhával nincsenek felkészülve. A hálószobánk olyan mint egy menekült szállás, mindenféle terítőt, rongyot, nem használt ágyneműt aggattunk az ablakdeszkák elé, de még azok is dagadnak a besüvítő széltől, mint egy vitorla. Végül nekitámasztottuk az ágymatracot is, majd  testi épségünk kockáztatásával, egymás nyakában   egyensúlyozva tömködtük a plafon szellőző nyílásaiba a rongyokat. 

 Meleg ruhákat viszont  elkezdett gyártani a fidzsi ruhaipar, még kötött sapkát is találtunk, ami korábban olyan képtelenségnek tűnt, mint egy finn pálmafa.

Ennek ellenére  lelkileg is, testileg is megsinylik az emberek az idei „telet”, sorra telnek meg a rendelők, a kórházak, és még mi is belebetegedtünk.

  Ez alkalomból írok egy kicsit az itteni egészségügyi rendszerről. (Nem akarok puskaporos hordó mellett szikrát gyújtani, ez itt csak egy élménybeszámoló…) 

(tovább…)

A fidzsi múzeum kiadott egy képeslapsorozatot, az 1800-as években készült archiv fotók felhasználásával.  A hátlapon  néhány mondatban leírják,  miért lényeges vagy érdekes, amit a képen pirossal kiemeltek. A  múzeum engedélyével megosztom, mert nagyon tetszik az ötlet,  szép a kivitelezés, és egyátalán az egész ízléses és tanulságos. 

“Az elképesztő hajviseletek a férfiasság szimbólumai voltak. A legnépszerűbb a labdaszerű elrendezés volt, ami 30 centi magas is lehetett. A hajat szőkíthették citrommal, vagy kiemelték gyűrűkkel, pántokkal. A haj teljes leborotválása a legnagyobb áldozatnak számított, amit csak  férfi meghozhatott. ”

A buddhista filozófiának van egy  nehezen értelmezhető, de megfontolandó gondolata: “Menj a kisebb ellenállás felé!”

A világnak, és neked is jobb lesz, ha azt csinálod amihez kedved van, mert akkor talán azt csinálod, amihez értesz. Utóbbi olvasmányaimban is előkerült a gondolat, ami megerősítette bennem  a tanács  létjogosultságát, és már úgy voltam, hogy értem, és egyetértek, amikor rájöttem, hogy nincs mese, ebédet kell főznöm!!!

(tovább…)

A „favágók”, nekem az önző pusztítást, az emberi természet aljas ösztöneit testesítik meg.

Valamikor régen, még Ascher Tamás hívta fel a figyelmünket egy alkotó táborban, hogy érdemes lenne végig elemezni a világirodalom híres favágóit. (Mint pl. Natasa a Három nővérben, vagy a Cseresznyéskert Lopahinja.)

Amikor először érkeztünk a Fiji-szigetekre, a trópusi növényzet burjánzó közelsége azonnal cinkos elégedettséggel töltött el, hogy igeen, itt vagyunk valami ősibb, paradicsomibb helyen, mint eddig valaha. Fikuszok, diffenbachiák és satöbbik, csupa olyan növények, amiket otthon csak cserépben nevelgetünk, itt indaként, -gazként- növik be a fák törzseit, az elhanyagolt völgyek lankáit, és a bejárati ajtót.

Nem sokkal később, mikor láttuk, hogy a természet áldásos bőkezűségét milyen hálátlanul viszonozzák a helyiek, az sokkoló  élmény volt.

(tovább…)

Félév vége közeleg itt az egyetemen, kezdődik a  vizsgaidőszak. Itt ugye, a nyári szünet decemberben van. De most, az év közepén is tartanak iskolai bált, ami lezárja  a félévet, kiosztják az év közben megszerzett díjakat, ünnepélyes keretek között. De nehogy valami vigyázzban állós, igazgaztónéni kezében remegő papírkötegnyi közhely felolvasására gondoljunk, hanem valami egészen másra.

  (tovább…)

Hát, az Össztáncot én is több mint százszor eljátszhattam, többek között Zsuzsa szerepébe is beugrottam néhányszor, és most az utolsóról  lemaradtam, viszont én írhatok valami másról:-))) (csakis ínyenceknek)

 Pár kilóméterre a főváros partjaitól fekszik Nukulau szigete, ahol  ezt  a fotót készítettem a hétvégén. Ahogy egy magyar fül számára a neve is  sejteti, néhány menedékkunyhón, enyhén algás, hínáros, kissé elhanygolt homokos strandon kívül, nincs ott ma semmi. De alig több mint száz éve eldöntötte a Fiji-szigetek történelmét.

(tovább…)

Reggeli teát készítve egy pillanatra tétováztam, milyen filtert tegyek a vízbe. Aztán úgy döntöttem, hogy kivételesen a zöld teát választom.

Gyuri mérgesen nézett rám, amikor kivittem a kancsót, ő ugyanis a fekete teát szereti, sok citrom, sok cukor, ahogy a napköziben, és én ezt nagyon jól tudom. -Ezt most miért? –kérdezte.  -Mert az egészségesebb! -mondtam én. –No ! -dőlt hátra harcra készen, -akkor beszélgessünk erről! Már miért volna egészségesebb?

(tovább…)

Múlt vasárnap a múzeum játszóterére vittük ki a gyerekeket, mert afölött van egy hatalmas fa, és árnyékban lehet játszani. Egyébként Suva mindössze  három játszóterének egyike, de így is üres volt, mert vasárnap délelőtt minden “rendes család” templomban van.

Egyszer csak jön felénk két férfi - gyerek nélkül -, az egyik napszemüvegben, a másik egy csőre töltött fényképezőgéppel. Nem akartak ránk ijeszteni, bátorítóan elmosolyodtak. Ők “csak úgy” szeretik a gyerekeket fényképezni, megengedjük-e, és akkor már néhány kérdést is feltennének, mert amúgy a Fiji Timestól vannak. Semmi akadálya, mondtuk, és megállapítottuk, hogy a gyerekeink máris túlszárnyaltak minket hírnévben.

(tovább…)

 Nem először fordul elő,  hogy egy Pillangó állít sarokba.

Felébredt, hogy rosszat álmodott.  Oda bújtam mellé, megsimogattam a homlokát.

-Gondolj most valami szépre.  Hol lennél legszívesebben:  egy virágos mezőn,  a felhők közt egy repülő szőnyegen, vagy egy aranyló homokú tengerparton?

-Budapesten,  a kiságyamban.

Nincs tovább.

(Védőbeszéd  Anyák napjára, az anyáknak, akik önként mondanak le a nyugalmukról életük hátra lévő részére.)

  Lakik a nőkben valami csalafinta, ravasz kis tündér. Direkt nem írok ördögöt, mert azért aranyos, ha nem lenne, lehet, hogy már kihalt volna az emberiség. (De az is lehet, hogy ördög, ha nem lenne, biztos nem lenne a földön túlnépesedés.) Lena, aki tavaly segített be a háztartásba, rizsen tudta csak eltartani a családját, mégis nyolc gyereke volt. Kérdeztem miért. És azt mondta: “mert már úgy hiányzott a ringatás!” Aha! -gondoltam, és szinte láttam, amint a kis tündérke diadalittas kacajjal bújik vissza a keblei közé. De a  háromgyerekes nővérem is, annak idején, kis híján elsírta magát a pici babáim láttán! Nem hittem el, hogy komolyan sajnálja, hogy már túl van a pelenkázáson.

 Aztán hamarosan rájöttem, hogy bennem is lakik egy ilyen gonoszka tündér, aki úgy intézi,  hogy valahányszor meglátok egy kisbabát, megindítson, és máris nosztalgikus ellágyulással gondoljak az édes csöppségekre… 

Elhatároztam, hogy majd én megmutatom  annak az elvetemült kis tündérnek!   Megfogadom, hogy nem fogom visszasírni a gyerekeim kicsi korát.  És hogy nehogy mégis elérzékenyüljek amikor pakolom el a kinőtt ruhácskákat,  “hogy elmúlt életem leggyönyörűbb időszaka”,  leírom, hogy milyen is -volt- valójában. Hogy emlékezzek!!!

(tovább…)