vígblog

tél tükrei fehér  vitrinek -

a lusta dombhajlat felett jégcsapok

lógnak kifent késhegyek -

minden szögből alakot vált a kristály

innét kisimul mint éppenhogy-domború női has

halványkék erezetével de onnét már

apró göröngyök prizma-tánca

villan a bámuló szemek fókuszába -

jelek valami önmagától bevésődött üzenet

az idők megcsiszolt köveiben

ahogy karcolva érfalainkat bennük is

láthatatlan kristállyá nő a félelem -

Hozzám tartozásod olyan bizonytalan, mint nyáron a pillangók érkezése. Mindig más alakban, egyre kirívóbb szinekkel tűnsz fel a természet báltermeiben.

Hajnalok szárítják  rólad a vízcseppeket , amíg én sárkányok torkában fuldokolok.

Szavaim lángtengerét ők öklendik a tűzkarikákra, jómagam csak az idomár ostorának pattogását hallom.

Aztán lépkedek tétován utánad, bár derekamban fogy már az erő és gyöngyözni kezd hátamon a só.

Használhatatlan játékszer vagyok, csak gorombaság lakozik már bennem. Csak tüskék meredeznek szúrósan feléd.

De hozzám tartozásod legyőzi magányomat.

Hiába ülök egyedül közös asztalunknál, tányérom kicsorbult pereméről tisztán látom a túlsó partot.

Tettem egy kirándulást a Teréz körútra.

A  Játékszínben győzködöm Louise Hamilton kisasszonyt, hogy “Miért nem marad reggelire?”

Én, aki civilben gasztronómiai különlegességként legfeljebb egy teát és egy langyos lágytojást vagyok képes létrehozni, itt kiteszek magamért.

Steaket sütök, főzők Suki Yaki-t, desszertként pedig mangóval kevert áfonyát tálalok fel a porcukros grapefruit mellé.

És akkor még nem beszéltem ágyazásról és pelenkateregetésről, mert mit ad Isten, csak úgy mellesleg, még egy gyerekszülésnél is segédkezem.

A szerzők - G. Stoone és R.Cooney -, két remek Neil Simon tanítvány, nem fukarkodtak akciókkal és kellékekkel.

Egy gróf  (Úrhatnám polgár), egy báró (Tündérlaki lányok) és egy márki (Vörös és fekete) után egy otthonában kötényben főzőcskéző közszolgálati alkalmazott. Akinek egy fiatal  hippi-lány szétrobbantja az életét. Aki gátlásos és frusztrált, akit kihasználnak és körberöhögnek, s aki mindezek ellenére mégis megőrzi emberi méltóságát…

Köszönj el örökre megalkuvásaidtól.

 Menthetetlenek és magyarázhatatlanok lesznek nélküled, de nélkülük te sem leszel már az,  aki eddig voltál.

A szigettengernyi évek után, a nagy csillaghullások dörejében indulj el lassan az öböl felé.

Nincs az a tüskékkel rácsozott bozót, amelyen ne vágnál járható ösvényt magadnak.

Egy vonagló fény még lassan átkarol mint  fáradt szerető, s mielőtt sötétbe hullna minden, még elidőzik szemed kihűlt barlangjaiban.

Ha megérint egy pihenő kéz, ne űzd el közeledését. De azt se feledd, hogy léteznek halálos érintések is. Ilyenkor se menekülj gyáván, inkább tálald  föl mindig a tested.

Hadd gyönyörködjenek benned a  gonosztevők.

Ma ismét  hálás lehetsz, hogy élsz.

Tiszta volt a reggel és mindenki nyugodt körülötted. Két harangszó között csak egy távoli kakaskukorékolás. A szomszéd macskája fényesre nyalta a szőrét s már csak arra vársz, hogy kerted szegletében első tavaszi gilisztád is kidugja fejét a földből.

Amikor pedig a téren sétálsz és látod  a kockakövek sűrű, majdnem-hibátlan rendjét, a járdák repedéseit, a télen is zöld körsövény mellett a felszáradó húgyfoltokat s a bokrok mértani közepén ásítozó szökőkút-figurát, addig rejtve készülődik és a kigyulladó égi tetőkön néha már mutatja is magát: a didergő tavasz.

Száműzetésed okozója önmagad vagy. Parcellád mértani közepén élsz és menekülsz folyton napod elől.

A sugarak hol ferdén, hol merőlegesen esnek rád.

Árnyékaid is eszerint váltakoznak.

Néha akkorák, hogy megijedsz tőlük, néha megalázóan kicsik. Ilyenkor érzed, hogy lassan de biztosan kezdesz elfogyni.

Ha valaki azt hiszi rólad, hogy   ez félelemmel tölt el, annak teljesen fölösleges bizonyítanod az ellenkezőjét.

De ha mégis megpróbálnád, valószínű hogy kudarcot vallanál. Akkor az töltene el félelemmel, hogy  aggódik érted valaki és egyszer csak őt kezdenéd el félteni.

A Tökéletes Ismeretlent, aki parcelládba merészkedett és várja, hogy fölfedezd. Mert számára te ismerős vagy .

És nem tehetsz mást, mert bármelyik ajtódon menekülnél, mindenütt keresztbe fekszik majd küszöbödön -

A színész sok mindenért szerethet egy szerepet és persze sok mindenért nem. Esterházy  Rubens-ét  azért szerettem, mert szinte végiggondolhattam alatta az életemet, vagy pontosabban  fogalmazva: magát az életet, amelynek végén természetesen ott ólálkodik az elmúlás, köznapibb nevén  halál.

Amíg a színpadon feküdtem a ravatalomon a könnyű selyemlepel alatt, többször is eszembe jutott, hogy Uramisten, mi lenne, ha most tényleg elaludnék?

Elképzeltem a pillanatot, amikor ez  a jelenlévők, tehát a partnerek és a közönség számára  is egyértelművé válik. Először a lefagyott mosolyok, a kétkedés, aztán lassan a döbbenet fokozatai, majd a már valóban észlelt tény után a reakciók, egyénekre bontva.

Ott bujkált bennem mint egy kisördög, ez a hátborzongató lehetőség, mint amikor például éjszaka  nagy sebességgel autózik az ember és egy pillanatra szándékosan  lehunyja a szemét. Tudja, hogy életveszélyes, de mégis.

Na persze, amíg éreztem fülem mellett Verácska /Venczel/szárnyainak suhogását és termetes Bacchus-om /Juhász Pisti/könyökét a bal bokámon, addig nem lehetett nagy baj.

Tudtam: az előadás folytatódik…

Amikor végképp elúnok mindent és mindenkit,  beszélgetni szoktam a kerttel.

Először mindig hagyom, hogy ők beszéljenek.

Általában régi nyarakra emlékezünk. Rakoncátlan, forró éjszakákra. Mindenki,  mindent felidéz, úgy érzem nincs titok közöttünk. A fűszálak a legfegyelmezettebbek.  A hamar növő cseresznyefák kamasz módra viháncolnak. A törpefenyők derűvel nyugtázzák a hórihorgas cédrusok szentenciáit.

Amikor rám kerül a sor, szinte kivétel nélkül   elcsendesednek  és őszinte érdeklődéssel lesik szavaimat.

Én pedig megpróbálom megértetni velük, hogy egymás nélkül nem jutunk semmire . A legmeghittebb kapcsolat ez.

Mert, aki csak sóvárog és magába rejti mindig vágyait, azt hiszi megmenekül a végzetes csalódásoktól.

De hiába igyekszik bezárkózni.

Egyszer úgyis kitárulnak a vérrel telt lugasok és a késői naplementében mindenki végignézheti megelevenedő képeskönyveit.

Kimerültem a  vásárlásban.

Álltam a tükörként csillogó pultok előtt;  tapogattam selymet és olcsó faportékát, de minden szövet és minden tárgy mintha már réges-rég ismerősöm lett volna.

Úgy láttam magamon inget  és ruhát, mintha már száz éve hordanám őket. Kopottnak tűntek és divatjamúltnak. Az eladók nem értették rosszkedvemet.

Rutinos rábeszélésükkel és álságos mosolyukkal még kevésbé tudtak életet verni belém.

És akkor, a belváros kellős közepén, eszembe jutott Éva boltja, amelyet lelkemben én neveztem el annak.

A hetvenes évek végén, az Orfeusz alászáll egyik decemberi előadása után megkérdeztem csodálatos partnernőmet, Ruttkai Évát -aki azóta már a Vígszínház egyik örökké fénylő ikonja lett-  hogy adjon tanácsot  karácsonyi bevásárlás előtt.

Ő javasolta ezt a kis belvárosi régiségboltot, amelyben még egyszer sem érte csalódás. Hivatkozz csak rám  - mondta utánozhatatlan kedvességgel -  itt biztosan találsz olyasmit, amivel majd örömet okozhatsz.

Az ajtón lévő kis kolomp még belépésem után is ide-oda bimbammozott. A  jellegzetes szagú, hűvös helyiségben idős házaspár köszöntött. A gyertyatartók és szelencék kedvesen mosolyogtak, egy smaragd fülbevaló pedig mintha kiintett volna a halvány porréteg alól.

Végre derű és nyugodtság költözött belém.

Legszívesebben  felültem volna közéjük a polcra -

Most két négysorossal jelentkezem Kedves olvasó!  Apropó, irodalom!  A Házi Színpadon Fesztbaum Béla varázsol el bennünket gyönyörű Kosztolányi-estjével: A léggömb elrepül…

Dialóg a pékségben

- Ki vagy te?- kérdi szelíden a  zsemle
-Mi közöd hozzá, te kripli,
hozzád képest egy félhold vagyok!
feleli büszkén a kifli.

Két angyal

Két angyal simogatott
egy fehér és egy fekete.
Találd ki, hogy melyiknek volt
gusztusosabb a feneke?