vígblog

Kókadozó bogáncskórónak érzem magam. Az a 3 és fél órás alvás nem tűnik elégnek, és Nyíregyházáról visszafelé jövet a buszban se sikerült pótolni a kimaradt alvást, hiszen a jobbnál jobb sztorikról nem akartam lemaradni. Hazaérve letusoltam, és ahelyett, hogy vízszintesbe vágnám magam, itt ülök, hogy megosszak valamit a nyíregyházi Vidor fesztiválon szerzett élményekből. Na, akkor gyerünk! (tovább…)

Ím, ismét búcsúztunk egy előadástól. A legmeglepőbb gondolatom az volt, hogy már kezdek hozzászokni ehhez is, de aztán rájöttem, hogy igaz a közhely: ehhez nem lehet hozzászokni. Utoljára felmegy az ember a színpadra, próbálja méltón búcsúztatni az előadást, de folyton eszébe jutnak újabb és újabb ötletek, amiket már nem tud kipróbálni többet, legalábbis nem ebben az előadásban. De azért elrakjuk őket, hátha egyszer jól jön még.

Igen, kihajóztunk Chioggiából, elbúcsúztunk szeretni való naiv lakosaitól, a kikötőtől, a törvényszéktől, az árkádoktól, a tértől, a borbélyüzlettől és a piactól. Kellemesen töltöttük ott időnket. A sült tök finom volt, Toni bora se kutya, a tubákot már meg se merem említeni. Alacsonyan szállt a konfetti és a szerelmes melódia. Persze, mindenki meglelte párját, vagy boldogságát. Volt utcai verekedés (hajrá, lányok!), szernád (Három tenor???) és megmártóztunk… mondjuk úgy, hogy minden jóban.

De most újra utazunk. Ki tudja hová?! Megkérdezem Presser Gábort, vagy Varró Danit, hátha ők tudják…