vígblog

MEZTELENÜL

A színművészeti egyetem végzősei mostanában írják diplomamunkájukat. Egyik növendék megkért, hogy szakdolgozata kiegészítéseként, mondjam el  véleményemet a színpadi meztelenségről. Gondolataimat megosztom Önökkel is.

Ahogy a kérdésre a választ fogalmazgattam magamban, a CD-lejátszómba helyeztem Richard Strauss Négy utolsó dal-át. Elisabeth Schwarzkopf énekli szárnyalóan, a dekadens szépség, e fájdalmas dalait, miközben a Berlini Szimfonikusok zenéje, Széll György vezényletével, gyöngéd odaadással, áttetsző, fekete selyemként öleli körül, a romlandó, halálra készülő, meztelen életet.

(tovább…)

EGYÜVÉ TARTOZÁS

Ragyogott a nap március 21-én reggel Budapest egén. A Szent István körút járdáin, tavaszt sóvárogva nem a Margitszigetre igyekeztek a családok, hanem a Vígszínházba, az együvé tartozás szigetére, a Down-szindróma világnapi rendezvényére.

“Nagy öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy a Vígszínház adhat otthont a legelső “Down-szindróma világnap” rendezvényének - mondta Eszenyi Enikő, színházunk igazgatója, a rendezvény házigazdája, majd így folytatta -,  úgy gondolom, hogy a színház a szórakoztatáson kívül arra is alkalmas, hogy képviselje és közvetítse az esélyegyenlőség fontosságát. Magam és a Vígszínház társulata nevében remélem, hogy ezzel a különleges gyereknappal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy március 21-én TŐLÜNK LEGYEN VÍG A SZÍNHÁZ!”

(tovább…)

JEAN - “DZSÍN”

Az Augusztus Oklahomában című előadásunkban feltűnik egy kamasz lány, a Börcsök Enikő és Gyabronka József által játszott házaspár közös gyermeke, név szerint: Jean Fordham. Braghini Rozina és Döbrösi Laura játsszák, felváltva. Két, természetes, önazonos gyerek, akik jókedvükkel, kamaszos humorukkal, üdévé tették a próbákat, és fiatalságuk fénye beragyogta az együtt töltött hónapokat. Alakításukban, egy magát kereső korosztály hiteles képviselői élik végig Jean Fordham szerepét.

A mamát játszó Börcsök Enikő, az egyik jelenetben beavat bennünket a kislánya névadásának titkába. Arról beszél, hogy férjével együtt rajongtak Jean Sebergért, aki ugyan fiatalon, gyógyszer túladagolásban meghalt, de az emlékét a gyermekük nevében megőrizték.

(tovább…)

TI. ESZ. I. - avagy egy háromnapos vizihulla csodálatos élete

VALLAI PÉTER ÖNÁLLÓ ESTJE

A Vígszínház Házi Színpadán, Thomas Stearns Eliot kijelentésével kezdi önálló estjét Vallai Péter, valahogy így: “Az élet nagyon hosszú!” Aminek némileg ellentmond, a szintén megidézett Ivan Malinowski, dán költő tömör mondata, hogy “Túl rövid az élet!” Nos ezt a drámai feszültséget s - a fenti, egymásra kacsintó mondatokból kikövetkeztethető - intellektuális örömöt élhetjük át, a Vallai Péterrel együtt töltött óra alatt, miközben fölszikrázik Thomas Stearns Eliot, Ivan Malinowski, Franz Kafka, Petri György, John Updike, Esterházy Péter, Edward Albee, Krasznahorkai László és Ingemar Gustavson szelleme.

(tovább…)

OKLAHOMANAPLÓ - A fiúk

Bill Fordham, Charlie Aiken, Kicsi Charles Aiken és Deon Gilbeau. Férfiak, kortársaink. Szenvedélyek, rögeszmék rabjai. Önmaguk elől bújkálók.  Szerelembe menekülők. Megváltatlanok. “Szépek és bolondok”.

Gyabronka József, Reviczky Gábor, Fesztbaum Béla és Epres Attila. Ők játsszák a fenti urakat. Kollégáim, akikkel együtt vagyok nap mint nap, a Vígszínház színpadán.  Szeretem őket, ahogy szerepükkel küzdenek, próbálják megfejteni, életre kelteni az általuk megformálandó alakokat. Külön-külön, egy-egy mestermunka. A Gyabi által robbanékonnyá váló, izzó intellektusú, egyetemi tanár, a Revi emberismeretével, élettapasztalatával felruházott, kopott kárpitos mester, a Fesztbaum Bélus okosságával, törékenységével megrajzolt, gyermekien tiszta, vén baba, és  Epi mint szikrázóan szellemes,  sok halált látott, nagy magányú seriff. Színészet, magas fokon! Mennyi elherdált lehetőség, félresiklott sors, és nincs vége mégse, élni akarnak utolsó leheletükig. Szeretni szeretnének, és szeretve lenni, vagy csak kiérdemelni egy gyöngéd gesztust, amit soha, senkitől sem kaptak meg, talán csak álmaikban.

Tegnap este volt az első nyilvános főpróba. Az Augusztus Oklahomában című produkció megszületett. A nézők tomboltak, és boldogok voltak, hogy együtt lehettek velünk. Számunkra is örömteli volt az első találkozás a közönséggel. Most Önökön a sor! Jöjjenek a Vígszínházba, nézzék meg az előadást, s örüljenek velünk.  Én elköszönök kedves olvasóm. Majd jelentkezem újra, új élményekkel gazdagon. A MENETREND lapjain újabb állomások hívogatnak. És már érzem a tavaszt!

Shakespeare szavaival búcsúzom Oklahomából:

“Színészeim tündérek voltak,

s köddé foszlottak újra,

könnyű köddé.”

Ez volt az OKLAHOMANAPLÓ.

OKLAHOMANAPLÓ - JOHNNA MONEVETA

Szép név. “Dzsona Moneveta”. Viselője egy indián nő, akit Beverly Weston szerződtetett háztartásvezetésre, s költöztetett be, a Weston-ház padlásszobájába.

“Dzsona”,  különös emberi jelenség. Túlélője annak a majd 400 évig tartó népirtásnak, amely Kolumbusz Kristóf  tévedésével kezdődött, amikor a Santa Maria hajósa, 1492-ben, a mai Dominikánál partot érve, azt hitte megérkezett Indiába.

First Nations (Első Népek), vagy Native American (Ősamerikai) - ma, így nevezik magukat Kanada és az Amerikai Egyesült Államok indián lakosai. Egy földrész őslakói, akiket a keresztény Európa hódítói, bevándorlói, évszázadokon át szisztematikusan irtottak, üldöztek, míg végül - ellenállásukat megtörve, emberi méltóságuktól megfosztva - a megmaradtak többségét rezervátumokba terelték, kiiktatva őket az emberi jogokra alapozódó, természetes társadalmi létből.

(tovább…)

OKLAHOMANAPLÓ - Mattie Fae Aiken

A Weston familiát bemutattam. Beverlyt, az apát, Violetet, az anyát, és a három nővért, Barbarát, Karent és Ivyt. Van még egy közvetlen, vér szerinti rokon, a szorosan vett családban, ő, a  mama húga, a három lány nagynénje:  “Metti Fé”.

Ez a nyers, szabad szájú, nagy humorú nő, a szó igaz értelmében, testvériesen osztozott Violettel  mindenben, amit a sors rájuk mért - a gyermekkori nyomorban, brutalitásban, szenvedésben. És persze nagy lányként is közösen hajtották a pasikat, gyakran kisegítve egymást, ha olykor időzavarba kerültek. Egyszerre mentek férjhez is, bár “Metti Fé” nem tekintett olyan magasra mint Violet - aki egy költőt választott élete párjának -,  ő megelégedett egy kárpitos társaságával. Még a tulsai klinikán is együtt szültek. Violet első kislányának adott életet, “Metti Fé” egy kisfiúnak, de ezzel ő befejezte az önreprodukálást.

(tovább…)

OKLAHOMANAPLÓ -IVY WESTON

“Ájvi” Weston, a legkisebb gyermek, aki cáfolata a meséknek, legendáknak.  Ő maradt otthon, a szülők melett, a családi házban, a megszokott szobában, párnája melett az évtizedek alatt elkopott alvó-macival. Nem ment világgá, szerencsét próbálni, két nővére után. Maradt Tulsában, a vidéki kisvárosban, a munkanélküli diplomásokat  gyártó egyetemen. Segít a gyártásban, ott tanít. Bezárva a provinciális létbe. Partnerre lelni, pasit találni, esetleg a hulladék-gazdálkodási tanszéken lehet. Nem éppen tág, lelki és szellemi perspektíva. És mégis - marad.

“Ájvi” Westont, Láng Annamária próbálja. Vendége a Vígszínház társulatának. Eddigi életművét, a Krétakör Színház produkcióiban követhettük nyomon. Sorolhatnám fontos alakításait, de rögtönözve, csak néhányat emelek ki:  A Baal Sophie-ja, a Liliom Julikája, a Salemi boszorkányok Abigélje, a Síráj (így j-vel!) Nyínája, mind emlékezetes. Ahogy felejthetetlen marad a W-munkáscirkusz, vagy a FEKETEország című előadásokban is.

Figyelem, hogy dolgozik. Már kész szövegtudással jött, a legelső rendelkező próbára. Rebbenékeny kis madár, csupa érzékenység, figyelem és koncentráció. A jelenetekben a partnerre ezer idegszállal tapad. Ahogy kreatív személyisége által telítődik “Ájvi” Weston alakja, meglepetésekkel teli alakítás tanúi lehetünk. Jó, hogy közöttünk van.

Apropó, FEKETEország! Idézzük ide Babits Mihály versrészletét, most 2009. február 19-én:

“Fekete országot álmodtam én,/ahol minden fekete volt,/minden fekete, de nem csak kívül:/csontig, velőig fekete,/fekete,/fekete, fekete, fekete.”

Fekete ország.

OKLAHOMANAPLÓ - KAREN WESTON

Váó-váó! A Weston nővérek! Úgy hangzik mint egy rock-banda neve! - viccelődik a nővérek egyike.

De a Weston nővérek testvéri köteléke sosem volt szoros. Ahogy, az érzelmileg magukra hagyott gyermekekkel az lenni szokott,  inkább önmagukra figyeltek, mint egymásra. Rejtett utakon jártak. A lányszobák kulcsra zárt ajtaja mögött, introvertált magányukon a fantáziájukkal segítettek.

Ebben talán Karen Weston volt a legleleményesebb. A Barbie doll és Ken doll kultúrában szocializálódott érzéki fantáziája végigjátszatta vele a fiú és lány, vagy férfi és nő közötti lehetséges érzelmi, testi szituációkat. S ezekben a nap-mint-nap lejátszott, folytatásos pszichojátékokban minden olyan kerek volt, minden olyan mély és magas, mint a Barbie doll és Ken doll kínálta dimenziók:  vagyis szőke, rózsaszín és rendíthetetlen mosolyú. Mint a mesében. Ahol mindennél fontosabb Ken doll hasizmainak kidolgozott barázdáltsága, de arról nem derül ki semmi, hogy az emberi agy barázdáltsága, lehet hogy fontosabb.

(tovább…)

OKLAHOMANAPLÓ - Barbara Fordham

Testvérek közül a legidősebbnek a legnehezebb. A Weston nővérek -  Barbara, Karen és Ivy -, Beverly Weston és Violet három lánya, híresek voltak a tulsai egyetemen. Barbarára, az elsőszülöttre jutott a legkevesebb idő, neki jutott a legkevesebb gyöngédség, figyelem. Mert ő mindig “már nagy vagy!!!” volt. Így hát bezárkózott a saját világába.

Nem tudták róla, hogy költő, aki olyan szeretett volna lenni mint Sylvia Plath, Ted Hughes társa. Nem tudták róla, hogy milyen gyötrető út vezetett a saját teste megismeréséhez, elfogadásához, sem azt, hogy a szavakba, mondatokba öntött váratlan vágy, s az öntudatra ébredő gondolat, hogy talált a versekben a szabadság terepére. Hiszen az eszmélet időszaka a legöntörvényűbb, legkreatívabb állapot. Nincsenek béklyózó formák, hagyományok, a megszülető én átlép a kánonokon, mert csak az ÉN VAN, kinek fülébe, egyedül Istenke sugdos.

Aki így szocializálódik, az  az első, gyöngéd, hívó szóra odébbáll, s a nagy álmokkal leszámolva, vakon követi azt, aki megtanítja őt szeretni.  De ez lesz a csapdája is. Ha átverik - és átverik!!! - ott találja magát élete labirintusában, az ő hatalmas egojával.

Hát ebbe a labirintusba zárva bolyong, Barbara szerepében, Börcsök Enikő. Ha őt látja próbálni az ember, elkezd hinni a lélekvándorlásban.  Mintha Börcsi, évezredek óta lenne itt a földön, újjászületve, mindig, sok ezer alakban. Van valami titkos őstudása az emberről, ismerős számára minden élethelyzet - fájdalmaival, örömeivel, szenvedéseivel, halálaival -, minden jellem, valamennyi karakterjegy. A legszerényebb kolléga, aki a próbákon sosem magyaráz, csak csinálja, s minden alakja egyedi ízű és összetéveszthetetlen. Ha partnere vagy, ha nézheted, te is jobb leszel tőle.

Barbara Fordham, személyes sorsának legmélyebb pontján, emberi létezésünk válságáról beszél, a hübriszről. A hübrisz görög szó. Magyarra gőgnek, elbizakodottságnak, kevélységnek, dölyfnek fordíthatjuk.

A hübrisz - így, megszemélyesítve - nem ismeri, vagy túllépi a mértéket: gőgösen, kérkedve viselkedik, s ezzel bűnt követ el, hiszen a rend és a mérték harmóniáját, az erkölcsi világrendet sérti, gyalázza meg.

Xerxésznek például azért kellett elbuknia - írja Hérodotosz a perzsa háborúk krónikájában - mert akkora úr volt, hogy midőn átkelt a Hellészpontoszon, egy ottani benszülött Zeusznak vélte őt. Mert aki halandóként istennek képzeli magát, vagy mások álmodják annak,  akkor buknia kell.

Aiszkhülosz, a Perzsák című tragédiájában, 2500 éve, erről így írt:

“Mértéktelen ne szőjön az ember terveket.                                                                       A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem,                                                                   arat belőle keserű sirámokat.”

HÜBRISZ!