vígblog

Annak köszönhetően, hogy ezen a szélességi és hosszúsági fokon így hajlik felettünk az ég, pontosabban a napsugár, zordan, és a vártnál is kellemetlenebbül betört a tél.  

Mióta itthon vagyok, izgatottan szedem elő a ruháimat, de bármit vettem fel magamra mindig sok volt, mert csak nem akart jönni az enyhe, hűvös ősz. Nevettem magamban, mert láttam, hogy nem  vagyok ezzel egyedül, és mindenki más is a karján cipeli a reggeli ruháit délután. Ráadásul a réteges öltözködés a divat, úgyhogy úgy tűnt, mindenki várja az őszt. Én már kicsit untam a meleget az elmúlt két évben, sőt, azt is elhitettem magammal, hogy én a “hideget szeretem”, és még alá is támasztottam egy ideológiával, hogy ez azért van, mert én téli gyerek vagyok.

Na, most megkaptam!

(tovább…)

A beugrás mindig  izgalmas,  mert hirtelen kell beállni valami készbe.

 Ennek előnyei is vannak persze, sok fáradságtól megszabadulva lehet learatni az előadás gyümölcsét, és lehet átélni az örömöt, amit egy jó poén, vagy helyzet, vagy a partner kiforrott játéka vált ki mindkét félből, nézőből és a színészból egyaránt.

De a szülés fájdalamait megkerülve valami nagyon fontos dolog hiányzik később a gyerek és a “szülő” közötti kapcsolatból. Én, sokszor még évek múltán is érzem, hogy valami nem az igazi, és -hogy elszakadjak a metaforától-, lötyög a ruha, amit nem rám varrtak.  De visszatérni a semmiből így sokkal igazibb és átélhetőbb volt -és a színészek ezt szeretik-,  beugrani a mélyvízbe, háromszor egymás után! (tovább…)

Vallomással kell kezdenem, igen, régen nem írtam, pedig annyi, de annyi mindent  akartam…ígérem, bepótlom.  Ma viszont muszáj megtörnöm a hallgatásomat és lustaságomat, mert ha ma sem, akkor végképp nehéz lesz.

Ma játszom színpadon először oly’ hosszú évek óta! (tovább…)