kezdő oldal | vissza | kapcsolat
“A fiji házak építésénél egyáltalán nem használtak szöget az európai kultúra megjelenéséig. A váz minden egyes darabját erős indákkal fűzték össze, amiket egy bizonyos füstöléses eljárással feszítettek végleg szorosra. A megemelt talapzat nagy társadalmi rangot jelzett, rendszerint a törzsfőnök kiváltsága volt.”
Az utóbbi napokban beköszöntött a tél. Barátságtalanul zúg a szél, reménytelenül zuhog az eső, napot nem láttunk napok óta. Évtizedes rekord hidegek dőltek meg, pedig a hőmérő még éjjel sem ment húsz fok alá. Mégis rossz idő ez, ami ellen a trópusokon se huzatmentes lakással, se ruhával nincsenek felkészülve. A hálószobánk olyan mint egy menekült szállás, mindenféle terítőt, rongyot, nem használt ágyneműt aggattunk az ablakdeszkák elé, de még azok is dagadnak a besüvítő széltől, mint egy vitorla. Végül nekitámasztottuk az ágymatracot is, majd testi épségünk kockáztatásával, egymás nyakában egyensúlyozva tömködtük a plafon szellőző nyílásaiba a rongyokat.
Meleg ruhákat viszont elkezdett gyártani a fidzsi ruhaipar, még kötött sapkát is találtunk, ami korábban olyan képtelenségnek tűnt, mint egy finn pálmafa.
Ennek ellenére lelkileg is, testileg is megsinylik az emberek az idei „telet”, sorra telnek meg a rendelők, a kórházak, és még mi is belebetegedtünk.
Ez alkalomból írok egy kicsit az itteni egészségügyi rendszerről. (Nem akarok puskaporos hordó mellett szikrát gyújtani, ez itt csak egy élménybeszámoló…)
IN MEMORIAM ÖRKÉNY ISTVÁN
30 évvel ezelőtt, 1979. június 24-én, 67 éves korában hunyt el Örkény István, XX. századi irodalmunk megújítója, a Vígszínház Várkonyi Zoltánhoz köthető korszakának legfontosabb magyar drámaszerzője, szellemi arculatának meghatározója.
A Macskajáték 1971-es Pesti Színházi bemutatója, Székely Gábor rendezésében, új színházi nyelv meghonosodását indította el a Vígszínházban és a magyar színházi életben. E megújulási folyamat kiteljesedését jelentette Örkény István drámaíró és Várkonyi Zoltán rendező hetvenes évekbeli, egymást inspiráló, termékeny együttműködése: A holtak hallgatása 1973-as, a Vérrokonok 1974-es, és a Pisti a vérzivatarban 1979-es ősbemutatói, a modern magyar színházi törekvések egy-egy jelentős állomásai voltak. E korszakban, mintha a huszadik század első évtizedeinek vígszínházi csodája reinkarnálódott volna, amikor is a magyar drámairodalom virágkorát élte. Radnóti Zsuzsa, színházunk dramaturgja, Örkény István özvegye így emlékezik: “Színház, dráma, közönség hasonló nagy találkozása a (tágabban vett) hetvenes években ismétlődik meg. Ebben a második aranykorban is élen jár a Vígszínház. Értékesen, érdekesen, és sikeresen - ez volt Várkonyi színházeszménye, s ez valósult meg a magyar bemutatók hosszú sorában.
A Vígszínház évadzáró társulati ülést tartott a Népszava jóvoltából immár tizedik alkalommal az Európa hajón. A sikeres évad értékelése és a következő szezon valamint az új munkatársak bemutatása után
Eszenyi Enikő igazgató több díjat is átadott.
A fidzsi múzeum kiadott egy képeslapsorozatot, az 1800-as években készült archiv fotók felhasználásával. A hátlapon néhány mondatban leírják, miért lényeges vagy érdekes, amit a képen pirossal kiemeltek. A múzeum engedélyével megosztom, mert nagyon tetszik az ötlet, szép a kivitelezés, és egyátalán az egész ízléses és tanulságos.
“Az elképesztő hajviseletek a férfiasság szimbólumai voltak. A legnépszerűbb a labdaszerű elrendezés volt, ami 30 centi magas is lehetett. A hajat szőkíthették citrommal, vagy kiemelték gyűrűkkel, pántokkal. A haj teljes leborotválása a legnagyobb áldozatnak számított, amit csak férfi meghozhatott. ”
A buddhista filozófiának van egy nehezen értelmezhető, de megfontolandó gondolata: “Menj a kisebb ellenállás felé!”
A világnak, és neked is jobb lesz, ha azt csinálod amihez kedved van, mert akkor talán azt csinálod, amihez értesz. Utóbbi olvasmányaimban is előkerült a gondolat, ami megerősítette bennem a tanács létjogosultságát, és már úgy voltam, hogy értem, és egyetértek, amikor rájöttem, hogy nincs mese, ebédet kell főznöm!!!
A „favágók”, nekem az önző pusztítást, az emberi természet aljas ösztöneit testesítik meg.
Valamikor régen, még Ascher Tamás hívta fel a figyelmünket egy alkotó táborban, hogy érdemes lenne végig elemezni a világirodalom híres favágóit. (Mint pl. Natasa a Három nővérben, vagy a Cseresznyéskert Lopahinja.)
Amikor először érkeztünk a Fiji-szigetekre, a trópusi növényzet burjánzó közelsége azonnal cinkos elégedettséggel töltött el, hogy igeen, itt vagyunk valami ősibb, paradicsomibb helyen, mint eddig valaha. Fikuszok, diffenbachiák és satöbbik, csupa olyan növények, amiket otthon csak cserépben nevelgetünk, itt indaként, -gazként- növik be a fák törzseit, az elhanyagolt völgyek lankáit, és a bejárati ajtót.
Nem sokkal később, mikor láttuk, hogy a természet áldásos bőkezűségét milyen hálátlanul viszonozzák a helyiek, az sokkoló élmény volt.
Igen, volna egy kis személyes közlendőm, amit nem bírok magamban tartani! Nem arról van szó, hogy valaki megrágalmazott, vagy rossz kritikát írt rólam, vagy csak nem valós információkat közöltek kedvenc plüssállatomról. Semmi negatív.
Arról lenne csupán szó, hogy én is beléptem a házas emberek csoportjába. Férj lettem.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt az Óz-ban Emmy nénit (és a jóságos északi boszorkányt, Glindát) játszottam, az élet és a szereposztás összesorsolt a Henry bácsit alakító
Bárdy György-gyel, aki a darabban a férjem volt.
Hosszú időn keresztül ment ez az előadás, nagy sikerrel, és azt hiszem rengeteg gyereknek szereztünk felejthetetlen élményt. És talán sok szülőnek is.
Félév vége közeleg itt az egyetemen, kezdődik a vizsgaidőszak. Itt ugye, a nyári szünet decemberben van. De most, az év közepén is tartanak iskolai bált, ami lezárja a félévet, kiosztják az év közben megszerzett díjakat, ünnepélyes keretek között. De nehogy valami vigyázzban állós, igazgaztónéni kezében remegő papírkötegnyi közhely felolvasására gondoljunk, hanem valami egészen másra.
Jelenleg a vígblog, 2009. június havi blogarchívumban vagyunk.