EGYÜVÉ TARTOZÁS
Ragyogott a nap március 21-én reggel Budapest egén. A Szent István körút járdáin, tavaszt sóvárogva nem a Margitszigetre igyekeztek a családok, hanem a Vígszínházba, az együvé tartozás szigetére, a Down-szindróma világnapi rendezvényére.
“Nagy öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy a Vígszínház adhat otthont a legelső “Down-szindróma világnap” rendezvényének - mondta Eszenyi Enikő, színházunk igazgatója, a rendezvény házigazdája, majd így folytatta -, úgy gondolom, hogy a színház a szórakoztatáson kívül arra is alkalmas, hogy képviselje és közvetítse az esélyegyenlőség fontosságát. Magam és a Vígszínház társulata nevében remélem, hogy ezzel a különleges gyereknappal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy március 21-én TŐLÜNK LEGYEN VÍG A SZÍNHÁZ!”
Így történt! Felemelő érzés volt látni annyi kíváncsiságtól ragyogó gyermekarcot, s a gyermekeikkel együtt örülő szülőket, hozzátartozókat, akik benépesítették a Vígszínház nézőterét.
Tornyi Ildikó, Fesztbaum Béla, Csőre Gábor, Sarádi Zsolt, Lajos András kollégáim egy vígszínházi “zenés csokorral” szórakoztatták a közönséget, miközben Vencel Vera, Kútvölgyi Erzsébet, Hegyi Barbara, Eszenyi Enikővel együtt a színház előtereiben segítették, koordinálták a különböző kreatív játékok, készségfejlesztő technikák kipróbálását. Fellépés után a többi víges kolléga is csatlakozott hozzájuk.
A színpadon 10 és 15 óra között, 40 percenként váltogatták egymást, zenész társaikkal együtt, olyan gyermeknyelven megszólalni tudó, csodálatos előadók, mint Palya Bea, Szalóki Ági, Gryllus Vilmos és a Makám Együttes.
A nézőtéren és a Vígszínház minden zegzugában: a rajz- és kézműves asztaloknál, a Down-dada szobában, a zsonglőr, bohóc és lufi hajtogató sarkokban, az alagsori zene-birodalomban, és a karzati festő-dobogók környékén együtt szórakoztak, játszottak, tanultak, alkottak a Down-szindrómás gyerekek a többi gyerekkel, elfogadva egymást úgy és olyannak amilyenek. Álltam egy rajzasztal sarkánál, egyik széken egy 4 éves kislány lerajzolta a Vígszínházat kék és piros ceruzákkal, mellette, egy másik thonetten ülve egy valamivel idősebb Down-szindrómás kisfiú sárga és zöld színekkel komponált egy képet. Figyelték egymást, hatottak egymásra, tanultak egymástól. Körülöttük a szüleik, nyitottan: egymást, és a gyermekeket tisztelve.
A színház hatalma ismét működni kezdett, bizonyítva, hogy a színház a legnagyobb erejű, közösséget formáló, integrálni tudó hely. Ellenálló sziget a kirekesztésre hajlamos világban.
Ünnep volt ez a szombat délelőtt. Az öröm ünnepe, az emberi szépség ünnepe, a szolidaritás az együvé tartozás ünnepe. És Giordano Brunoval együtt “bizonyossággal állíthatjuk, hogy a világegyetem csupa középpont, vagy hogy a világegyetem középpontja mindenütt van”, minden emberi szívben, szülessen bár Down-szindrómásnak!
Ehhez no comment, SZERETET ez sugárzik a felvételekről… Kívánom, hogy legyen folytatás…
A kezdeményezés tetszik,de miért pont a Vígszínházban?Ott szívesebben láttunk volna Kaszás Attila-emlékestet,nem pedig ezt az óvoda-szerű valamit.Szegény Attiláról egy szó sem esett,pedig majdnem 20 évig tagja volt a Vígszínháznak,szánalmas,mint ez a naplóbejegyzés.
Elnézést kell kérnem mindekitől, akinek nem tetszik, hogy reagálok erre a hozzászólásra, de képtelen vagyok nem tenni. Előre is közlöm, nem kívánok bárkit is megvédeni ebben a témakörben.
Kedves Dorkoca!
A gyász mértéke nem azzal mérendő, hogy ki milyen hangosan gyászol! Ha úgy gondolod, hogy Géza részéről árulás, hogy a blogban nem közölt le semmilyen írást Attiláról, akkor gondolkodj egy kicsit többet!
A Vígben van egy öltöző, ahol Attila öltözött. Asztalánál fénykép van róla, és személyes tárgyak jelzik a kollégák kötődését és gyászát. Ráadásul ebben az öltözőben nem ő az egyetlen gyászolt kolléga.
Nagyon kérem, hogy senki ne gondolja magát annyira tévedhetetlennek, hogy ezzel másokat is megbánt!
Előre is köszönöm és maradok maximális tisztelettel:
Juhász István
Elnézést kérek,de mindezt azért írtam,mert fel vagyunk néhányan háborodva,hogy Attiláról szó sem esett sehol,ez sokunknak fáj,ugyanis azt hisszük,hogy ilyen gyorsan feledésbe merült.
Szépen, kellően elbúcsúztak Attilától. Tiszteletben van tartva a mai napig és nem lett elfeledve. Én nem voltam ezen “az óvodaszerű valamin” mivel pont addig dolgoztam amikor ennek vége lett, tehát nem volt értelme odamennem. Pedig sem óvodás korú, sem sérült gyerekem nincs, mégis szivesen lettem volna ott. A gyerekekkel és a felnőttekkel.
Nem Attila emlékétől vették el az időt ezzel, hidd el Dorkoca. Mi az, hogy ehelyett meg ahelyett? Ez egy ilyen rendezvény volt. Egy másik meg nem volt. Ennyi. Ebben a blogban pedig erről az “óvodaszerű valamiről” esett szó, ami a fotókat elnézve jól sikerült és én spec. örülök, hogy a Vígben van élet. És persze van gyász. De ezt nem szabad folyton felhozni. Van. Akinek gyásza van, belül a lelkében van. Nem kell ahhoz műsor, nem kell ahhoz szavalat. Van.
Pár hónappal később, de szeretnék én is hozzászólni…
Nem fogok szentbeszédet előadni, mert az unalmas… csak ezen néha el kéne gondolkozni…. főleg neked Dorkoca…
Figyelj! Lehet, hogy éppen nem Attiláról volt most szó, de ez nem azt jelenti, hogy elfelejtették… Szerintem igenis nagyon-nagyon szép gesztus volt ezt megszervezni, mert ezzel tettek valamit a betegek érdekében is… Attila meghalt. Ezt el kell fogadni, akármennyire is fáj. És nem szólhat minden CSAK róla. Én is iszonyatosan szeretem Attilát, mert ha valaki, akkor ő bizony nagyon is jó színész. De nem lehet, hogy mindig csak őt gyászolják… az inkább már sértés lenne a többiekre nézve is… Egyébként rosana neked nagyon jó hozzászólásaid vannak, amikben hatalmas az igazság… csak ennyit akartam… Tisztelettel mindenki felé!