kezdő oldal | vissza | kapcsolat
Most volt az energia takarékossági világnap!
Minden évben ilyenkor a világ összes országában megkérik az embereket, hogy egy bizonyos időpontban egy órára (helyi idő szerint este 8.30 és 9.30 között) oltsák le a villanyt, kapcsolják ki a híradástechkikai és egyéb elektromos berendezéseket.
Felvillanyozó gondolat!
Tavaly elfelejtkeztünk róla, de most Charu átkopogott este három gyertyával.
Reviczky Gábor Ady Endre: Őrizem a szemed című versét mondja
Reviczky Gábor 60 éves.
Revi, boldog születésnapot kíván az egész társulat!
A tárak
Második fejezet: Jelmeztár és öltöztetők
Öltöztetők
A jelmez, miután elkészült, az öltöztetőkhöz kerül, innentől ők figyelnek rá, készítik ki a színészeknek, küldik mosodába, miegymás. Ha apróbb javítások szükségesek a jelmezen, azt is ők maguk intézik. Előadás alatt gyorsöltözésnél segédkeznek, és ha egy jelmez nem a színészen végez, akkor azt ők gyűjtik be, szorgosan. Sokszor a személyi kellékek is hozzájuk kerülnek. Ráadásul elviselik a színészek hangulatváltozásait, humorát. Ha egy próba elhúzódik, ők benn maradnak. Nem örömmel, de benn maradnak 
Egy apró megjegyzés:
Mielőtt folytatnám tárfeltáró képriportomat, szükségesnek tartom leszögezni, hogy csak most jöttem rá, milyen nagy fába vágtam kisbaltámat. Elkezdtem fotózni a tárakat, és ebben nagy segítségemre van mindenki, és itt meg is köszönném ezt: KÖSZÖNÖM! Egyre csak készülnek a fotók, de sok mindenre én is csak most jövök rá. Pl. több tár van, mint azt én gondoltam, és némelyik tár jóval többet rejt magában, mint amennyit eddig észrevettem. Nem gondoltam, hogy ennyi meló lesz ezzel a képriporttal, de egy pillanatra se bánom, hogy belevágtam. Most pedig nézzük a jelmeztárat, folytatásokban, mert ez a tár pl. sokkal többet takar, mint én azt naivan képzeltem.
A férjemnek az irodájában is van takarítónője, aki néha rendet rak a szobájában, saját belátása szerint rendszerezve a szanaszét hagyott dokumentumokat.
Egy ilyen rendrakás után Gyuri egy óriási borítéknyi “fontos papírt” hozott ki az autóból, és, miután itthon sem mindig ő, hanem néha valaki más, vagyis én szortírozom a dolgait, nekiláttam a kipakolásnak.
Egyszer csak a javítatlan zéhák közül kipottyant egy tüdőröntgenfelvétel. Megrémültem, hogy mi lehet ez…
Szükgségem lenne egy kis napenergiára, már azzal is beérném, ha legalább pár órára kisütne a nap. Már az is fantasztikus volna, ha a háztömb körül mehetnénk egy kellemes, sétálós kört, úgy, hogy nem fúj el minket a hideg, sarkvidéki szél. Jó lenne egy ici-pici meleg, vagy valamivel több napsütés. Kezdem azt hinni, hogy idén a tél egyszerre őszbe csavarodik, ki tudja miért. Mit tettünk, mit csinálhattunk rosszul, hogy ennyire fáznunk, fagyoskodnunk kell? Borzasztóan fáradt vagyok. Nem panaszként írom, de tényleg. Lassan megszokom a napi kétszer másfél órás alvási maximumot, szóval igencsak edződöm. Az öt perces forró fürdőzés napom egyik fénypontja. A meleg ebéd szintén! Ennyi. Zsigmond egyre éberebb, okosabb, leleményesebb. Most már tényleg huszonnégy órás szolgálatra van szükség. Most épp a kiságyában játszik, beszélget, ordít:
- Hol vagy? Miért nem vagy itt? Miért nem velem foglalkozol? Miért nem olvasol a kishercegből? - a Kis herceget nagyon szereti.
Tehát mostanság nincs időm. Mármint nincs időm az etetésen, pelenkázáson, játszáson, altatáson, megnyugtatáson, böfiztetésen, fürdetésen, babamasszázson kívül az égegyadtavilágon semmire. De azért mégis a felsoroltak közül igencsak hiányzik a Zsigmond-sétáltatás, úgyhogy most már, viccen kívül, komolyan Tavasz Tündér, gyere már!
u.i.: Engem most épp hív egy apró fiú tündér a másik szobából, úgyhogy mennem kell.
Folyt. köv.
Hát nem gyönyörű?
Harkányi Endre 75 éves.
Bandi, boldog születésnapot kíván az egész társulat!
Sokminden eszünkbe juthat egy halálhír hallatán.
Érezhetjük azt, hogy hál’ Istennek nem mi, vagy megpróbálunk levonni valami tanulságot.
Előfordulhat, hogy borzongva bizsergünk a gondolattól, hogy most kevesebben lettünk a földön, (vagy a szakmában) aztán izgatottan beszélgetünk az eseményről.
Esetleg tisztelettudóan, vagy döbbenten szomorkodunk néhány napig.
Amikor Kaszás Attila meghalt, úgy zokogtam a fájdalomtól, mintha egy családtagot vesztettem volna el.
Végül beférkőzött egy bizarr gondolat a fejembe, hogy talán irigylem a halálát. Irigylem a halálából és az Őt őszinte fájdalommal gyászolók könnyéből kiragyogó életét.
Gondolkoztam rajta, hogy miért is van ez. Aztán azon is, hogy vajon ki mindenkire tudnék ilyen nagy veszteség érzésével gondolni.
Van róla néhány saját fényképem, például a Sok hűhó semmiért-ből. Kéri Kittynek köszönhetően Hérót játszottam benne néha. Álltam a szekéren a függöny mögött, és készültem az esküvős jelenetre. Imádtam ezt a szerepet, de mégis előfordult, hogy féltem, valami hiányozni fog belőlem. Aztán behúzott a színpadra szerep szerinti apám, és megláttam Attila arcát. Ő háttal állt a közönségnek, de mégis annyi energia, szenvedély és szeretet áradt a szeméből mint Benedettó, hogy helyére került minden. Mindig.
Amikor több tucatszor néztem őt a kulisszából a szerelmes monológjában, mindig azt éreztem, ma este a legjobb. Vagy hogy ebben a szerepben a legjobb. Nem láttam minden szerepében, de tudom, hogy hasonlóképpen éreztem akkor is, amikor a Dühöngő ifjúság Jimmy-je, vagy amikor Tony volt a West side storyban.
A nyolcadik hónapban voltam a fiaimmal, amikor jött a hihetetlen hír, hogy nem ébredt fel a kómából. Olyan rosszul esett a sírás, hogy már szabadulni akartam a gyász érzésétől és próbáltam elhomályosítani a róla alkotott képet a fejemben, de nem sikerült. Bekapcsoltam ötvenedszer a fényév távolságot, hogy “a hang, ami hív még nem mond semmit meddig érek, s lesz e mód hogy visszatérjek”, és rájöttem, hogy hiába próbálkozom.
Lassacskán végre elkezdtem örülni ennek az érzésnek, hogy van “idegen” ember, akinek a hiánya ennyire fáj. Megöszöntem a sorsomnak, hogy ismerhettem, sőt, játszhattam együtt, egy színpadon ezzel a kivételes emberrel. Hogy belenézhettem a mindig ravaszul mosolygó szemébe.
Ma véletlenül megint meghallgattam, hogy “néha könnyebb lenne elmenekülni, tiszta fénybe merülni”, néztem a csillagokat, és eszembe jutott, hogy ma két éve halt meg Kaszás Attila.
Ma a titkárságra belépve egy érdekes sztorit hallottam meg, és nem bírom megállni, hogy le ne írjam. Ha esetleg írásomban némi gonoszkodást fedezne föl bárki, a hiba biztos az én készülékemben van!
Jelenleg a vígblog, 2009. március havi blogarchívumban vagyunk.